Minden nemzetnek vannak olyan művészei, akik olyan mély nyomot hagynak a kultúra szövetében, hogy még azok is rávágják, ha a nevét hallják, hogy aha, a színész, akik amúgy soha nem látták őt filmen vagy színpadon. Ilyen művész Latinovits Zoltán is. Ha ma élne, biztosan a Nemzet Színésze volna. Az lenne.

Negyvennégy évet élt. Negyvenhat éve halott. Sokan tragikus sorsúnak tartják, mások csupán sorsszerűnek azt, ahogyan élt, s végül távozott az élők sorából. S miközben tehetségét sokan már életében is elismerték, kapott Jászai Mari-díjat (1966), Balázs Béla-díjat (1970), és utólag már azok is zseninek nevezték, akik amúgy szinte menekültek előle, pontosabban attól, hogy a maga kimért és megszokott stílusában és beszédtempójában kíméletlen őszinteséggel volt képes közölni azt, amit gondolt. Emberekről, művészetről, vagy csak úgy, az élet dolgairól.

Latinovits Zoltán 1976. június 4-én halt meg.